Valami így kezdődik el

Eszembe jutott az az este, amikor anyukámhoz indultam Németországba 5 teljes hétre! Úgy éreztem, mintha az egész addigi, Pesten keservesen kialakított életemet magam mögött kellene hagynom örökre és be kellene áldoznom mindent, pont mint mikor Kanadába indultam szerencsét próbálni.

Az érzést nem tudom leírni Nektek. Szomorú voltam és féltem, hogy minden, amit itt hagyok, többé már nem lesz és ez alatt az öt hét alatt mindent és mindenkit elveszítek, aki az elmúlt egy évben fontos lett nekem. Kalandos volt az életem akkoriban. A stabilitás távol állt tőlem, semmi nem volt biztos, csak én és az, hogy úgyis mindig túlélem! Mert kb. erre játszottam, a túlélésre, más tervem nem volt.

Próbálom úgy az elején kezdeni, hogy ne legyen túl zavaros.
2015 novembert írtunk. Egy gyönyörű nyarat tudhattam magam mögött a Kisfiúval, és akkor még éppen, hogy szedegettem a darabjaimat, mert olyan hirtelen ért véget az a románc is. Kicsivel több, mint egy év telt el Kanada óta. A Marriottot szeptemberben hagytam ott és már az is elég nehéz volt, mert azok az emberek hoztak vissza az életbe, miután olyan cefetül magányosnak és elveszettnek éreztem magam. Lett egy második családom, akikhez foggal-körömmel ragaszkodtam, de muszáj volt szintet lépnem, mert abból a pénzből, amit ott kerestem, nem lehet megélni. Ígyis sokkal több időt töltöttem ott, mint amennyit megengedtem magamnak. Úgy volt, hogy gyorsan kell egy munka és jött ez. “Maradok egy kicsit és keresek másikat, ami jobban fizet.” – gondoltam magamban, amikor Alexcsi (a főnököm, akit becéztem) felvett.

Azon a nyáron megismertem egy Lányt a Remaxban, a második munkahelyemen, ahol részmunkaidőben “dolgoztam” sikerdíjért, mert akkor az ingatlan látszott igazán jövedelmezőnek. Az a Lány elég fura volt, de megszoktam, hogy ebben a közegben fura emberek vesznek körbe. Egyik nap, amikor tréninget tartottak nekünk, a Lány, aki mellettem ült, elkezdett velem beszélgetni és utána nagyon rámenősen próbált barátkozni velem. Nálam ez nem újdonság. Általában a barátaimat nem én választom, hanem ők engem. A legjobb barátnőimmel a kapcsolatunk mindig úgy alakult ki, hogy csúnyán szólva “kinéztek maguknak”, nagyon ragaszkodtak hozzám és próbáltak a közelembe férkőzni, én meg hagytam, aztán jött minden magától. Ezzel a Lánnyal is jött minden, de az a minden valójában semmi jó vagy őszinte nem volt. Próbált úgy tenni, mintha nagyon törődne velem és mivel nagyon tehetős volt, megkért, hogy dolgozzak neki. Ekkor hagytam ott végleg a Remaxot és a Marriottot egyszerre. Nagyon olcsón elvállaltam neki egy amolyan “asszisztens”munkát, aminek az volt a lényege, hogy egy utazási iroda beindításához kellett neki besegítenem. Amikor éppen nem volt ideje ezzel foglalkozni és nekem valós munkát adni, akkor a ruháit vagy a használt telefonjait árultam a neten. Annyira “tisztelt” engem és az időmet, hogy a találkozóinkat sokszor utolsó pillanatban mondta le és sokszor inkább voltam a csicskása, mint az asszisztense. Két hónap telt el, de a “közös” projekt sehova nem haladt. Kanadában megtanultam, hogy ha másra várok, soha semmi nem fog történni, ezért elkezdtem gondolkodni a hogyan továbbon.

Emlékeztem, hogy azon a nyáron a barátnőim, akikkel bulizni jártam, említették, hogy az Emirates irodát nyitott Pesten és embereket toboroznak. Hirtelen felelevenedtek az álmaim, amikor elhatároztam, hogy világot fogok látni már fiatalon és mindezt saját erőből, vagy amikor elképzeltem, hogy normális helyen, normális pénzért dolgozok valakinek, majd szépen lassan létrehozom a saját kis birodalmam és senki nem parancsol majd nekem. Ehelyett ott voltam valakinek a csicskásaként, hivatalosan munkanélküli segélyen éltem és abból a kevés pénzből, amit az a Lány és a magán angol órák fizettek. Siralmas! Mit csinálok?! Mit csinálok magammal?! Néztem néha magam a tükörben és azon gondolkodtam, hogy én alapvetően nagyon szeretem ezt az arcot, ami visszanéz rám és azokat az őszinte szemeket, amik mintha végtelen dimenziókat rejtenének önmagukban, soha nem csalnak és valamiért mindig olyan szomorúak. Elsírtam magam. Bámultam magam és csak sírtam. Rájöttem, hogy pontosan őt bántom a legjobban ezzel a hatalmas katyvasszal, ahogy élek. “Jobbat érdemlek és el kellene már döntenem mit akarok, mert ameddig nem döntök, továbbra is egy csöves lúzer leszek, aki csak túlélni akar, mert fél, hogy ha valami mellett leteszi a voksot, az már felelősséggel jár. Amellett már ki kell tartani és az ijesztő!” 

Szóltam ennek a barátnőmnek, hogy mégis érdekelne az az állás az Emiratesnél és ő közvetített engem egy fejvadászhoz, akivel már le is beszéltünk egy meghallgatást. Kiderült, hogy nem csak angol kell ahhoz a munkához, hanem egy második nyelv is: olasz vagy német. Gondoltam nem lehet annyira lehetetlen, hisz valamikor gimi utolsó évében németből sikeres középfokút tettem és lehet, hogy kopott, de kifejezetten jól ment. Persze! Amikor a csaj megkért németül, hogy mutatkozzak be és mondjak magamról egy pár szót, én visszakérdeztem, hogy mit jelent a “vorstellen”? Leégtem, de megint hatalmas szerencsém volt, mert nem az Emirates interjúzott, hanem egy fejvadász, akinek szintén érdekében állt az anyagomat továbbadni. Az interjúztató arra kért, gyakoroljak egy kicsit és jöjjek vissza egy következő meghallgatásra, ahol ismét letesztel, mert ezzel a szinttel sajnos nem engedhet tovább. Akkor és ott fogant meg az ötlet!
“Anyukám Németországban él, talán ha kimegyek hozzá egy pár hétre gyakorolni, akkor legközelebb már jobban menne! Lesz még felvétel később is?” – kérdeztem.
“Januárban biztosan lesz még egy turnus.” – mondta a fejvadász.
“Rendben, akkor januárban visszajövök.”

Felhívtam anyát és közöltem a hírt:
-“Megyek hozzád Édesanyám egy pár hétre, mit szólsz? Kellene gyakorolnom egy kis németet.” – anyával madarat lehetett volna fogatni! Szerintem még aznap megnéztem a buszokat és lefoglaltam magamnak egy jegyet csak oda. Úgy volt, hogy karácsonykor együtt jövünk haza kocsival. A buszjegyem tizenegyezer forint volt Heidelbergig. Anya állta a jegyet, különben nem maradt volna addig pénzem kajára. Amikor a kondiban Lipton bácsinak elújságoltam hova megyek, egyből megkérdezte, hogy mivel.
-“Busszal a Népligetből.” – feleltem.
-“Miért nem repülővel?”– kérdezi ezt egy milliárdos..hozzáteszem joggal, mert akkor én még nem tudtam, hogy a repülő nem csak gyorsabb, de sokszor olcsóbb is. Akkoriban váltott arculatot a WizzAir és nem voltak még ennyire jó árai sem, illetve a desztinációk között sem volt ilyen széles a választék. Plusz nem értettem annyira a repüléshez, nem is foglalkoztam azzal, hogy jó ajánlatokat keressek.
-“Mert az drága.” – mintha nem tudnád!
-“Miért nem szóltál, én megvettem volna Neked!” – mondta full őszintén, komolyan és tényleg jóindulattal….a recepciós lány előtt.
-“Na perszeee, miért, ki vagy te?! Az apám?!” – nevettem. Nem tudtam elfogadni egy forint értékű ajándékot vagy gesztust sem, segítséget meg pláne. Visított minden tettemről az alacsony önértékelés, főleg ha ilyen dolgokról volt szó. Ráadásul Lipton bácsi akart nekem segíteni, az a Lipton bácsi, akivel majdnem kavartam, na perszeeee. Majd azt hiszi pénzért megvehet, vagy, hogy nekem csak a pénze kell és az eszkort élet számomra is kecsegtető. Szegényt olyan fellengzősen hajtottam el, mintha rosszat akart volna, miközben tényleg őszintén szeretett volna segíteni, de azt akkor még nem tudtam és főleg elfogadni nem tudtam volna.

Vészesen közeledett az indulás napja, én mégsem voltam boldogabb. Tudtam, hogy valami véget ér és valami teljesen új kezdődik és ez nagyon megijesztett. Azt is tudtam, hogy más választásom nincs, mert minden másik lehetőség csak menekülés lenne és sokkal rosszabb lenne azokat élni, mint bátran nekivágni valami újnak. Végignéztem a jelenlegi életemen és arra jutottam, vannak dolgok, amiket kockáztatok, de muszáj ahhoz, hogy utána minden teljes legyen. Egy év alatt addigra már az volt a harmadik albérlet, ahol laktam, mert sehol nem találtam a helyem és ott végre otthonra leltem. Amikor a Marriottra gondoltam a szívem a szeretettől hatalmas tűzben égett és azoknak az embereknek az arcai, akiket attól a helytől kaptam sorra előttem voltak. Összeszorult a szívem. Mi van, ha valami megváltozik és nem leszek már fontos nekik, ha egy időre eltűnök?! Nagyon bután hangzik, de tényleg attól féltem, hogy nem fognak már szeretni, mert eltűntem a látóhatárból és már nem vagyok a mindennapjaik része. Nem tudtam elhinni magamról, hogy tényleg magamért szeretnek. Pedig ők aztán tényleg mindenhogy, mindenhol és mindenestül szerettek, és ez számomra annyira hihetetlen volt. Nem kellett tennem semmit, hogy elnyerjem őket, csak úgy kaptam őket az élettől és furcsa volt, hogy nem kell erőlködnöm, hogy elfogadjanak. Nem kellett magyaráznom magam nekik, vagy a tetteimet. Nem érdekelte őket a múltam és az sem honnan jöttem. Nem akadtak fenn azon, ha hibáztam, ha hülyén viselkedtem, ha bolondos voltam, ha valami olyat szóltam. Úgy szerettek, mint ahogy már régen tapasztaltam, mint ahogy a anyukám, a nagyszüleim, a keresztszüleim és a testvéreim: feltétel nélkül. Féltem, hogy mindezt elveszítem, ha elmegyek.

Veszettül hiányoztt a Kisfiú. A magánéletem (is) egy hullámvasút volt, mindig olyan pasikhoz ragaszkodtam, akikhez nem kellett volna és nehezen engedtem el ideákat vagy majdnem szerelmeket, amik, bár sokszor sorsszerűen léptek az életembe, mégis csak rövid ideig tartottak, mert nem a szerelmet kellett tanulnom általuk, hanem valami teljesen mást, és erre mindig csak később jöttem rá. A Kisfiú sem tudott ám elengedni, ez még kínlasztóbb volt. Bár szerintem az elengedés így is és úgy is kínlasztó, pont, mint ez az egész folyamat, amikor valami megváltozik, mert a növekedés és a bölcsességhez vezető út nem egy pillanat alatt zajlik le és főleg nem zökkenőmentesen. Akkor már volt új barátnője és nem először fordult elő, hogy felbukkant egy-egy légyottra, majd ismét eltűnt.

Egy nappal az indulásom előtt, ami pont hétvégére esett, Gabcsifüli szólt, hogy a székesfehérvári kosárcsapat Pestre jön bulizni és mivel az egyik barátnője menedzseli őket, meghívott minket is jó társaságnak, meg persze, hogy ne legyen egyedül. Akkoriban pont kavart az egyikkel, Gabcsi a szép afrikai fiúkra bukott, én meg a székesfehérváriakra, szóval tökéletes társaságnak bizonyultunk! Épp készültem, amikor csörgött a telefon: a Kisfiú hívott! “Ahh nem hiszem el, még ez is!”
-“Szevasz!” – köszöntem nem túl kedvesen.
“Csá Csernyu! Mi újság?!” – Népsport, Kelet-Magyarország.. hát milyen kérdés ez?!
“Semmi, épp készülődök. Megyünk Gabcsival bulizni.”
“Az jó, mert én is épp Pestre tartok bulizni, nem találkozunk?”nem tudom, hogy a szívem vert hevesebben, vagy a bugyim csúszott gyorsabban lefelé…
“De, jó ötlet! Legalább látlak még utoljára mielőtt elmegyek.” – végre elmondhattam neki is, hogy itt hagyom Őt, a várost és mindent, ami eddig volt.
“Miért, hova mész, Csernyum?” – kérdezte aranyosan.
“Megyek anyához Németországba és elég sokáig leszek.”
“Odaköltözöl hozzá?” – kérdezte meglepődve.
“Áááá dehogy! Öt hétre megyek nyelvet gyakorolni, mert kell egy munkához, amit kinéztem magamnak.
“Az jó! És ma este hova mentek?” – tért vissza a lényegre.
“Nem tudom, talán Ötkert, aztán meglátjuk. A fehérvári kosárcsapattal megyünk, szóval attól is függ, hogy a társaság mit szeretne.”
“Hát azt meg hogy?!” –  előtte egy-két évvel még ő is tagja volt pontosan eme csapat junior csoportjának és pont mielőtt korban is hozzánőtt volna, feladta és befejezte a kosárlabdát.
“Tudod Gabcsi barátnője a csapatnak dolgozik vagy mit csinál, egyszer voltam még meccset is nézni és így hívott meg!”  – röviden.
“Értem. Akkor ma nem találkozunk Csernyu?! – kérdezte megint aranyosan, pont, mint aki akar valamit.
“Persze! Meddig leszel? A tesódnál alszol? Vagy hogy jössz?”
“A tesómmal megyek, de nem alszom Pesten, jönnöm kell haza!”
“Olyan jó lenne, ha ma este velem aludnál!”épp közelgett a havi mentruációm és nagyon hangulatomban voltam.
“Lehet róla szó, hogy átmegyek!” – mondta. Nagyon megörültem, minden porcikám rá vágyott. Még akkor is ha mindig megszivat.
“Találkozzunk valahol a városban és jöjjünk együtt haza!”
-“Jó ötlet Csernyu, akkor majd írj mi van!”
-“Rendben!” – vigyorogtam, gondoltam magamban, attól még nem fogok sehova sietni, várjon csak szépen rám, ha akar valamit! Mivel nem tudtam sem őt, sem a helyzetet, sem pedig magamat kontrollálni, az egóm kontrollált engem és amikor éreztem, hogy akar valamit, kicsit mindig húztam vagy tornáztattam, hogy azt érezzem, kicsit azért tett valamit a punciért. Imádom az önámítást! 😀

Találkoztunk Gabcsival, a barátnőjével és a csapat egyik felével, majd kocsival elindultunk összeszedni a többieket. Épp az Erzsébet tér mellett tartottunk és ezerrel szóltak a jobbnál jobb feka zenék az autóban, amikor a szembejövő sávban a Bajcsyról felkanyarodtak a többiek. A sofőr a négy sávos út kellős közepén megállt, a másik kocsi szintén, majd, mintha senki más nem akarna közlekedni arra rajtunk kivül, kiszállt az autóból és átment spanolni a másik autóból kiszálló csapattársával az út kellős közepén. Apátok itt van, lesz majd uzsgyi…ha a rendőrök is meglátják mit csinálunk. Hárman maradtunk lányok a bömbölő autóban nyitott ajtókkal a belváros egyik legforgalmasabb utcáján és talán akkor először éreztem azt, hogy nem lesz gond. A legnagyobb káoszban végre megnyugodtam.

A fiúk egész este játszották a fejüket és inkább a feka bulákkal társalogtak mint velünk, lehet azért, mert nekünk az övékhez képest túl fehér a seggünk. Nem mondom, hogy jó társaság volt, de otthon éreztem magam, mert Kanadára emlékeztetett és kicsit kiragadott a valóságból. A Kisfiú folyamatosan írogatott meg hívogatott, miközben én már újabban a Peaches and Cream VIP szekciójában szűrcsöltem a pezsgőmet. A Kisfiú megunta a várakozást hajnal egy órára, majd mikor közölte, hogy ő elindult haza, rajtam megint urrá lett a szomorúság. Nem láttam értelmét tovább maradni, elköszöntem Gabitól és elindultam haza. Ahogy kikanyarodtam az ajtón, a hatalmas embertömegben hátulról megpillantottam egy ismerős alakot, aki épp egy cigit szív. Nem akartam hinni a szememnek. Közelebb mentem és elindultam rajta körbe.  Már biztos voltam benne, hogy jól látok.
-“Marci, te cigizel?!” – néztem rá mérgesen.
“Baba! Khm. Ivett?! Szia! Te mit keresel itt?!” – kérdezte meglepődve. Az arcán látszott, hogy már elég spicces állapotban volt. Akkoriban, amikor Marci nevét meghallottam vagy esetleg a közelemben volt, mindig ellenállást tanusítottam. Megmagyarázhatatlanul tiltakoztam ellene, pedig soha semmit nem ártott nekem. Aznap este Ő volt az utolsó ember, akivel össze akartam futni pont ott és pont akkor, amikor úgy éreztem össze vagyok törve és a sírás kerülgetett.
-“Én itt buliztam, te?” – kérdeztem.
“Én is, nem láttalak!” – mondta meglepően.
“Én sem Téged, pedig itt vagyok már egy ideje!”
“Gyere igyál valamit!” – láttam a szemén, hogy azt sem tudja mit csináljon zavarában vagy inkább örömében.
-“Nem köszönöm, én most indulok haza és szerintem Neked sem hiányzik már a pia.” – ezzel tettem egy lépést kifelé a tömegből.
“Ne kérlek, maradj még!” – utánam kapott, megfogta a kezem és könyörgő szemekkel nézett rám! “Legalább beszélgessünk egy kicsit!” – láttam a szemében a kétségbeesést, hogy megint elveszít.
-“Nem vagyok olyan hangulatban, te pedig olyan állapotban. Majd egyszer, amikor józan leszel, hívj fel és találkozunk!” – csak le akartam rázni.
-“Rendben, holnap felhívhatlak?” – kérdezte és még mindig fogta, simogatta a kezem, én pedig még mindig próbáltam elszökni előle.
-“Holnap ne hívj! Úton leszek Németországba anyához!” – mondtam szűkszavúan.
-“Mert??Hogyhogy?” – kérdezte nagy szemekkel.
“Kimegyek egy kis időre nyelvet gyakorolni, hogy megkapjak egy munkát, amihez a német is kell.” 
-“Az igen!” – bólogatott elismerően – “Meddig maradsz?” 
“Karácsonykor együtt jövünk majd haza.” 
-“Karácsonykor?!” – nézett megint meghökkenve – “Akkor jó sok időre mész!” 
“Igen. Nem is vagyok tól jó hangulatban. Megyek is! Majd beszélünk Marci!”
“Ne menj kérlek!” – megint megfogta a kezem, két kézzel simogatta és kérlelt – “Annyira hiányzol, ne menj el, Baba, kérlek!” itt már a könnyeimmel küszködtem és röviden csak ennyit mondtam:
“Marci kérlek, ne nehezítsd ezt még jobban, engedj el!” 
“Jól van, ne haragudj!” – elengedte a kezem és a szemében láttam, hogy megint összetört.
“Vigyázz magadra! Szia!” – mondtam, hátat fordítottam és elrohantam.

Alig vártam, hogy hazaérjek és reggelig csak sírjak. Ez túl sok volt. Beszaladtam a szobámba, magamra zártam az ajtót és zokogtam. Egészen másnap estig, amíg a buszom el nem indult. Nem értettem magam, nem értettem miért vagyok annyira szomorú, amikor anyához megyek. Amikor a Kisfiúra gondoltam, megint az a szorult szégyen érzet kerített hatalmába, ami oly sokszor már azelőtt, amikor valaki így játszadozott velem. Amikor pedig Marcira gondoltam, a szívem ki akart szakadni a helyéről és még jobban sírtam. Semmit nem értettem.

Nagynehezen összeszedtem magam, a cuccaimat és elindultam a buszállomásra. Übert hívtam és megint szerencsém volt, mert annyi pénzem sem maradt, hogy kifizessek egy fuvart. Az Über mindig másnap vonta le a pénzt és nem kellett közvetlenül a sofőrnek fizetnem. Anya utalt pénzt a számlámra hétfőn, hogy kedden ki tudjam fizetni az Überem. Egy hatalmas vesztes voltam, aki megint, mint egy vándorcirkusz, útra kel és sokadjára is szerencsét próbál. Annyi vigasztalt, hogy tudtam, most nem menekülök semmi és senki elől. Most a szeretett Édesanyámhoz megyek, jó helyre, ahol összeszedem magam, eldöntöm mit akarok és amikor visszajövök, már tudni fogom merre tartok és kitartok saját magam mellett.

Amikor visszajöttem a számításaim sikerültek. Akkor kezdtem el a Youtube-ot és az egész Csivettkát, amiben nagyon megtaláltam magam. Bejutottam az Emirateshez és továbbra is Pesten dolgoztam, emellett pedig szabadidőmben beutaztam a fél világot. Mára már a saját kis vállalkozásom építem és Marci a párom. Mindennél jobban szeretem! Nehézségek továbbra is vannak és lesznek, de hiszek magamban ahhoz, hogy felelősségteljesen döntsek. Azt hiszem sínen vagyok!

Szomorú, hogy valaha ilyen voltam. Egy forintom sem volt, mégis a legmenőbb helyekre jártam és mindenem megvolt, mert az élet/Isten/az univerzum attól még szeretett engem, hogy én önmagamat nem. Vagyis nem tudtam hogy kell. Az önbizalom sokszor nem ott kezdődik, hogy mennyire magabiztosan sétálok el egy csapat fiú előtt, hanem ott, hogy kit és hogyan választok, mi mellett és hogyan döntök, tudok-e nemet mondani, tudok-e elfogadni, meghúzni a saját határaimat vagy el tudok-e sétálni attól, ami nem szolgál és megengedni valaminek vagy valakinek, hogy úgy szeressen, ahogy vagyok. Felelősséget vállalok magamért és elhiszem, hogy igenis megérdemlek mindent, amire vágyom! Ez nem mindig olyan egyértelmű vagy olyan könnyű, mint amilyennek mostmár tűnik, mert nem mindig sikerül úgy állnunk magunkhoz, hogy az pozitív eredményeket hozzon. Lehet olyan környezetben élünk, olyan párkapcsolatból jövünk vagy olyan gyerekkori mintákat hordozunk, ami ezt megnehezíti. Mikor ezt az útat jártam, sokszor kerestem segítséget, szakértőt, aki vezet az utamon vagy valamilyen módon kedvező hatással van rám vagy az életemre. Most, hogy tudom, milyen ott lenni ahol voltam és hogyan lehet eljutni oda, ahol most vagyok, pontosan tudom mivel tudok segíteni. Ezért hoztam létre egy Önbizalom tréninget, hogy olyan nőknek és lányoknak adjak útmutatást, aki egyszer én is voltam.

Gyere el és fejlődjünk együtt! Katt ide még több infóért: Önbizalom tréning

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük