Az érzés nem múlik, csak átalakul

Nyár volt és a már nagyon régen áhított közös bulit sikerült végre összehoznunk az unokanővéremmel. Miénk a világ! Három nagyon nő elindult és nyakába vette a pesti éjszakát a város egyik legjobb latin bárjában, hogy kitáncolja és jól érezze magát. Délután Ronit a Keletinél vettük fel, elmentünk előbb hozzám pár cuccért és mielőtt a fő hadiszállásunkon lepakoltunk volna, elmentünk a Decathlonba, mert Niki egy nagyon régi szívességet szeretett volna meghálálni.

-Nem muszáj jönnöd, ha nem akarsz, de én ezt a whiskyt akkor is oda adom neki. – mondta.

-Megyek, nem gond, már nem visel meg, ha látom. Egyébként is szoktunk beszélni néha és korábban már volt róla szó, hogy csak úgy elmegyünk kávézni, szóval beköszönök neki. – most ezt leírva nem hiszem el magamnak, de akkor valóban így gondoltam és valóban nem viselt meg.

………

Emlékszem ott álltunk egymással szemben, soha nem felejtem el azt a tekintetet. Nézett rám, a szemében pedig ott volt a “Ne menj!” és a “Muszáj ezt?!” egyszerre. Nem is tudom mire vártam. Szerettem volna, ha megnyílik a föld, elnyel és minden kínom elmúlik. Szerettem volna, hogy értse, ez nekem pont annyira sok mint neki volt és nem tudtam máshogy feldolgozni, rajta vezettem le.

-Meg sem próbálsz visszatartani? – kérdeztem dacolva a házuk előtt a bőröndömmel a kezemben.

-Mit mondjak, amit akartam elmondtam már és még mindig nem értem miért kell ez a hiszti.

Hogy hiszti?! Szóval neki csak ennyi, felesleges hiszti, miközben itt dekkolok a családjánál és azt érzem a mostoha anyja jobban örül nekem, mint ő.

-A húgodnak mondd meg kérlek, hogy ne haragudjon, amiért köszönés nélkül lelépek, puszilom a családot és köszönök szépen mindent! – próbáltam nyomatékosítani a helyzetet.

-Oké, megmondom.

Álltunk, néztem a szemébe, vettem egy mérges nagy levegőt, sarkon fordultam és egy sziával leléptem. Az utca végéig éreztem, hogy áll, néz és várja, hogy visszaforduljak, ám én addigra már annyira tehernek éreztem magam számára, hogy 100% meggyőződéssel ültem fel a villamosra, majd a vonatra. Mérgemben 330 kilométert utaztam és még egy búcsú csókot sem adtam neki. Elegem volt.
……..

-Szóval az a srác, akinek a whiskyt visszük az neked a pasid volt? -érdeklődött Roni.

-Igen, nagyon szerelmes voltam és lelkileg kicsit kicsináltuk egymást. Pont mielőtt Kanadába mentem, sokat szenvedtem miatta. – válaszoltam – ha Niki nincs, akkor sok közös élménytől elesünk, mert a kapcsolatunk körülménye nem volt túl egyszerű. Én már nem laktam Pesten, anya hallani sem akart róla, mert elég gyors volt az előző barátom után és ezt nem tudta elfogadni, így mikor a Balcsin voltam Nikivel, akkor meghívta a Szépfiút is, hogy velem töltsön egy pár napot.

-Óó, mostmár értem. És innen ismered te is? – kérdezte Nikit.

-Igen, én nagyon csíptem őt. Olyan kattos volt, mint amit én szeretek.

-Meg amit én. – nevettem – emlékszem mindig a fekete hajú fekete szemű srácok után csorgott a nyálam, ezért egyszer Niki már-már könyörögve mondta, hogy “De légyszi legyen egy szőke kék szemű! A következő igazán lehetne már egy szőke herceg, légyszi légyszi!” Be is jött és bár nem volt szándékos, teljesítettem a kívánságát.
Pletykáltunk és nevetgéltünk egész úton, már tervezgettük az esti program részleteit. Csak időnk lett volna egy kicsit több, olyan jó volt velük lenni!

Amikor a Decathlonhoz bekanyarodtunk az EKG masina már simán kiugrott volna, ha akkor rajtam van. Ennek ellenére nagyon higgadtnak mutattam magam, megbeszéltem magammal, hogy nincs rám hatással, szóval mindegy. Le volt engedve a hajam, enyhe nappali smink és egy szexi nyári felszerelés még több önbizalmat adott. Kihúztam magam és mentem. Máskor elég sokáig tartott megtalálni, de most pont elkaptuk az egyik kasszanál, ahogy a beosztottjait menedzselte. Meglátott és mosolyogva odajött hozzánk, mindenkinek adott két köszöntő puszit (ha jól emlékszem nekem is, bár most kicsit elbizonytalanodtam).

-Ezt igazán nem kellett volna, nekem kb semmi munkámba nem telt elrendezni neked azt a dolgot a múltkor! – szabadkozott.

Tudom, de én már akkor is mondtam, hogy meg szeretném hálálni, úgyhogy tedd el. – mondta Niki. Hozzá kell tennem, ezt a whiskyt nekem kellett volna anno oda adnom neki, de büszkeségből nem tettem. Akkor még nagyon hatással volt rám és nem tudtam kezelni a nem szerelmes természetét.

-És utána hova tovább? Buli ma este?! – néz rám mosolyogva.

Igen, megyünk a La Bodeguitába egy kicsit pezsegni. – válaszoltam izgatottan.

-Akkor csaj buli, hmm?!

-Igen végre sikerült összehozni.

-Már nagyon régóta terveztük és most úgy látszik összejön. – tette hozzá Niki.

-Igen, végre! – nem győztem hangsúlyozni az örömöm.

-Most elmegyünk valahova kajálni. Itt a környéken van valami hely ahol gyorsan tudunk enni valamit? – kérdezte Niki.

-Itt csak egy francia szendvicsező van, ott tudtok valamit, vagy a környező szupermarketekben esetleg. Mit akartok enni?végig rajtam volt a csillogó tekintete.

Oda mentünk ahhoz a szendvicsezőhöz, addig Nikivel beszélgetett, én pedig hagytam őket kibontakozni. Nem bántam, hogy nem velem dumál, úgyis mindig mindenért bírál. Ha “ezt” csinálom, akkor megkapom, hogy semmit nem változtam, még mindig nem tudom mit akarok; ha pedig “azt” csinálom akkor megkapom, hogy még mindig ugyanolyan akaratos vagyok, mint voltam. A lényeg, hogy akármit csinálok, vagy mondok, én akkor is ugyanaz maradok, mint 5 éve, még akkor is, ha attól az Ivettől már fényévekre járok. Talán ezért nem jött összes soha az a baráti kávézás, amit többször is felajánlott.

-Nekem az a quiche nagyon szimpatikus, én eszem egyet. – Roninak sikerült választania.

-És a kisasszony mit kér? – nézett rám a Szépfiú mosolyogva, én meg persze rendre nem tudtam eldönteni mit szeretnék enni.

-Nem tudom, valami főtt kaját szeretnék, az ilyen száraz dolgokat most nagyon nem kívánja a szervezetem. – attól hogy nem tudom mindig, hogy mit akarok, azzal nagyon is tisztában vagyok mit nem akarok.

Körbe-körbe sétálgattam a pultot, miközben Niki próbált beszélgetni vele. Valósággal éreztem magamon a tekintetét és nagyon ciki volt, hogy folyamatosan engem bámult, miközben Niki beszélt hozzá; ő meg csak bólogatott és közben nagyon lelkesen ajánlgatta nekem a felhozatal legjobbjait. Mintha senki más ott sem lenne.

-Szóval akkor haza és készülődés? -kérdezi mosolyogva, amikor visszamentem hozzájuk. A szemei olyan szépen csillogtak rám, ismerem ezt a nézést. Zavarba ejtő volt, de ügyesen palástoltam.

-Igeeeen, bár nem tudom hogy lesz-e rá időnk, készülni kell és közben alapozni is, szerintem nagyon kell majd koncentrálnom, hogy egyenesen húzzam azt a vonalat. – céloztam ezzel a szemhéjtusra. Részegen is raktam már fel tökéletesen műszempillát, úgyhogy ez már igazán nem tétel.

-Hoztam egy kis pálinkát, mert én mást nem tudok meginni és nem hiszem, hogy itt Pesten annyira jó lenne a pálinka, mint otthon. – mondja Niki.

-Ajjaj -még mindig rajtam a szeme – akkor ma este hanyagold a fehér ruhát. – Niki nevet, én pedig nem tudtam, hogy sírjak-e  vagy nevessek.

-Piros ruha lesz rajtam és most nem fogok berúgni. – puffogtam.

-Akkor úgy látom, már gyakorlott vagy, a piros ruhán nem látszanak a hányás foltok. – cikiiii, most teljesen fegyvertelen vagyok.

Niki megint felnevet.

-Már leszoktam arról, hogy részegen lehányom a hófehér ruhámat.

-Le?! kérdezi kötekedve, rohadtul élvezte a helyzetet. Azok a szemek pedig nem nyughattak.

-Le bizony!! – vágtam rá magabiztosan. –És te leszoktál már arról, hogy hányás után fehér ruhás lányokat csókolgass? – Mindig elfelejti, hogy szájkaratéban legyőzhetetlen vagyok.

-Na ezt jól megkaptam. – bólogatott elismerően. Niki szerintem ott rendesen zavarba jött. Kínos mosoly és egy elismerő óbégatás. Még a vak is látta, hogy mi folyik köztünk. – Ezt most elismerem, szépen lekapcsoltál. -láttam hogy ez fájt neki.

-Akkor ezt megbeszéltük! – színészetből csillagos hatost adnék magamnak, ha pasikról van szó. Tökéletesen előadtam a “Pont leszarlak!” jelenetet. Mind közül ez ment a legjobban.

Megint puszival búcsúztunk, ez mindig olyan nevetségesen kínos, de inkább ez, mint a harag. Úgy döntöttünk nem megyünk kajálni, készülünk és a La Bodeguitában megvacsorázunk.

……..

Lediplomáztam és végre vége ennek a rémálomnak. Három év világi szívásnak most tettem pontot a végére, valamint a három és fél éves kapcsolatomnak is, amit azóta sem értek. Mi jöhet még?!

A diplomaosztós vacsi műsor elmondhatatlanul unalmas volt, a Trófeában a kaja mellé pedig csak pezsgőt kapsz korlátlanul.

-Pszt. Lányok! Igyunk! Ez annyira szar, hogy már inni kell rá! – fogtam a pezsgős üveget és mindenkinek színültig töltöttem a poharát. A többiek nem akartak velem tartani, bár noszogattam őket és mindig visszatöltöttem nekik a poharat, az üveget sikerült többnyire egyedül kivégeznem a műsor végére. Tudom, tudom! Előtte még nem barátkoztam pezsgővel, de mostmár mindent tudok!

A pezsgő nem akart hatni így feladtam és mentem fényképezkedni, majd kicsit haverkodni a szociológia tanárommal, aki rajtam kívül az évfolyamon kb. mindenkit megbuktatott első körben. Minden tanárt elaltattam, spiccesen még jobban megy, így ennyi pezsgő és pár pálinka után (amit a tanároktól kaptam) ez igazán nem jelentett gondot. Arra, ami utána következett csak elvétve emlékszem.

-Barbi, vissza kell mennem a koliba, de megígértem a Szépfiúnak, hogy a ma esti buliban végre találkozunk.a barátnőm szerint egész este csak az ő nevét mondogattam, meg hogy bocsássa meg, amiért ma nem találkozunk. A koli azonban annyira volt az étteremtől, mint Makó Jeruzsálemtől, így Barbi úgy döntött, beültet a taxiba és a buliban majd kijózanít. Azóta már úgyis kihánytam a lelkem.

Ültem egy asztalnál a Margit-szigeten, egy felejthető helyen, és már kezdtem magamhoz térni, amikor jött Barbi, velem szembe állt és szorosan az arcomba szótagolta, már-már betűzte, mint egy retardáltnak, hogy itt van a Szépfiú! Jött egy nagyon magas srác, elém húzott egy széket, leült velem szemben és olyan szépen nézett rám, hogy abban a pillanatban kijózanodtam.

-Szia! – mosolyog rám szépen.

-Szia! – válaszoltam szintén mosolyogva.

-Nagyon berúgtál? – válasz nincs, csak bólogattam. – hát mit ittál, hogy ennyire sikerült elhajolni? – nem tudtam megszólalni, csak kinyitottam a szám, aztán jeleztem, hogy inkább hagyjuk.

-Inkább ne kérdezgesselek? – kérdezi mosolyogva. Ráztam a fejem, hogy inkább tényleg ne. Néztünk egymás szemébe hosszú percekig és csak mosolyogtunk. Mondanám, hogy szerelem első látásra, de túl sokat beszélgettünk korábban ahhoz, hogy ez olyan legyen. Már ismertük egymás lelkét egy picit, csak találkozni nem találkoztunk soha.

-Nem jössz táncolni egy kicsit? Attól hátha jobban leszel! – nem lett volna ember a földön aki erre rászed, de neki nem tudtam nemet mondani, csak bólogattam és megfogtam a kezét, hogy mehetünk.

…………

-Láttad, hogy hogy nézett rád? Én próbáltam beszélni vele, de végig téged bámult. – mondja Niki.

-Láttam!! Egy ponton már cikinek is éreztem, hogy nem is érdekli mit mondasz neki.

-Vele szemben álltam és beszéltem az arcába, ő meg bólogatott és Ivettet nézte. – mondja Roninak.

-Láttam én is! – mosolygott Roni.

-Szerintem még simán lenne esélyed nála, az alapján, amit láttam, nagyon bejössz neki! – bíztatott. Niki mindig a Szépfiúnak szurkolt és nagyon szerette volna anno is, ha megint összejövünk, de engem már az elmúlt évek során összelapátolt szarok miatt annyira könnyen fel tudott idegesíteni már csak a természete, hogy eszem ágában sem volt újra kezdeni vele.

-Én is vonzódom hozzá és fogok is, amíg élek, de csak azért, hogy legyen egy-két jó numerám biztos nem fogom megint felforgatni az életem. Meggyőződésem, hogy nem passzolunk, és annyira ellentétes természet vagyunk, hogy rövid időn belül kicsinálnánk egymást.

-Attól még eljöhet velünk bulizni, ha elhívod?! – felkaptam a fejem erre a mondatra. Buli? Pia? És ő meg én Nikinél? Annak tudjuk mi lenne a vége. Nem tudnék ellenállni, a tűzzel meg szeretek játszani.

-Ha meghívod én nem bánom, de én biztos nem írok neki! Bár kétlem, hogy pont ő, pont munka után, pont egy latin bárba jönne és pont miattam.

-Szerintem simán. – Niki nagyon bízakodó volt.

-Kizárt, ismerem jól, amikor szerelmes volt belém sem volt hajlandó a kedvemért olyat csinálni, ami neki nem tetszik. Hihetetlen nyakas és annyi csaj csaphatja neki a szelet, hogy igazán nem szorul arra, hogy meghozza ezt az áldozatot. – nem kiábrándultság, ez csupán teljes meggyőződés. Ez a viselkedése nekem már túl nyegle volt, mindenre húzta a száját, ami nekem tetszett, miért tenne a kedvemre pont most?!

-Jó, de attól még megpróbálhatjuk. – Niki megtette ami tőle telt és mégis nekem lett igazam. Nem bántam volna ha jön, de azt sem, hogy nem jött.

Nagyon jó este volt, imádom a nemzetközi atmoszférát. Táncoltam equadorival és pár tanzán feketével, Nikinek a táncos párja is szinten dél-amerikai volt, a Ronié meg egy nagyon vonzó kubai focista, aki magyarul is megtanult az itt tartózkodása alatt. Imádom azt az életérzést, amit egy igazi latin bár tud adni! Mindenki a zenének él és csak táncol, nem próbál meg taperolni és senki nem nyomul rád vagy köt beléd. Imádtam minden percét!

Nálam tele van a padlás majdnem szerelmekkel és ehhez hasonló történetekkel, amikor valamiért mindig be akartam bizonyítani magamnak, hogy ez úgyis véget ér. Mániám, hogy mindig kiadom az ukázt és elvárom, hogy szaladjanak utánam, hogy “De neeee, ne menj! Én csak téged akarlak!” Ez nem így működik. Egyrészt kell hozzá egy kis önbizalom, némi időzítés és sok-sok kompromisszum, hogy működni tudjon. Másrészt kellek hozzá én is, hogy elsősorban mindig magat válasszam és céltudatosan szelektálva ne sodorjam magam ilyen helyzetekbe. Legfőképp nem kellene csak sodródni, majd a legnagyobb szarban büszkeségi játékot játszani, ami nekem nagyon jól megy, de soha nem szolgált. Irigylem azokat, akiknek ez az egész mindig sikeresen és zsigerből jött, nekem ennél rögösebb volt az út, de legalább mostmár tisztábban látok.

A másik, amit keservesen tanultam meg magamról: az érzés nem múlik. Nem létezik olyan, hogy valaha szerettünk valakit, vagy még jobb, vonzódtunk valakihez és az egyszer csak kötbe vész. Valahol mindig ott lesz, akár mélyebben, akár érezhetően a felszínhez közel, mégis tudom, hogy marad. Ha újra látok valakit és megdobban a szívem, az nem jelenti azt, hogy ez ismét lángolni fog, egyszerűen csak reagál a testem arra, ami szép volt, de elmúlt és átalakult. Mi utólag is úgy nyilatkozunk egymásról, hogy ez igazán szerelem volt, csupán nem voltunk jókor és jó helyen, mégis sokat tanultunk ezáltal magunkról. A mai napig nem tudom elviselni, ha rámutat egy hibámra, mert meg akarok felelni neki és ezáltal még ki tudja hánynak, aki számított. Megfelelni akarni pedig nagyon buta dolog, így inkább messziről elkerülöm és olyan helyen gyakorlom az erről való leszokást, ahol vagy akinél ez sokkal könnyebben megy. Ennek ellenére továbbra is nagyon szeretem őt, csak már másként.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük