Egy könyv akadt a kezembe az önszeretetről és bár úgy érzem már jól megy, a nyitottság soha nem vált még káromra, így beleolvastam. Arról írt a szerző hogyan tudjuk magunkat tudatunkon kivül szabotálni és elmesélt pár személyes történetet továbbá megemlített pár tipikus sémát vagy példát, hogy konkrétan hogyan tudjuk a saját gondolatainkkal börtönbe zárni magunkat és elvenni magunktól a hihetetlen lehetőségeket.

“A tudatosság ott kezdődik, amikor ezt felismered és eljutsz arra a pontra, hogy ez így nem jó!” Imádom az ilyen egymást simogatós Coelho szerű gondolatokat, aminek nem csak hatalmas propaganda, de igazán közhely szaga is van. Aki ugyanis minden másban hisz, csak önmagában nem, ezt úgyis pont így fogja kigúnyolni, pont azért, mert nem tudja felfogni, amit olvas. Soha nem mutatta még meg senki neki a gyakorlatban és amikor kapott egy leckét az élettől, akkor sem ismerte azt fel, így nem is tud gyakorlati párhuzamot vonni. Én tudok egy nagyon jó gyakorlati párhuzamot mesélni, ami minden hozzám hasonló ambíciókkal rendelkező egyénnek jól jöhet.

3 éve egy 18 éves gyerekbe voltam szerelmes, nem volt munkám, anyukám külföldre költözött és minden szétesni látszott. Az utolsó pár forintomból rendeltem magamnak Übert (mert akkor még volt) a buszállomásra, hogy anyukámhoz menekülhessek Németországba nyelvet tanulni, mert elképzeltem magam szorgos dolgozóként egy cégnél, ahová nem volt elég csak az angol, német is kellett. Munkám azért nem volt, mert felmondtam a Marriottban. Már jóval előtte. Többet akartam és részmunkaidőben mellette még ingatlanosként is kipróbáltam magam, ami nem jött be. A Marriottot imádtam, de már kevés volt, főleg a fizu. Minden hatalmas katyvasz volt, abból mindig is király voltam, de legkirályabbak ezután a káoszból épített váraim voltak. Soha nem tudtam, hogy mit akarok, de művészettel másztam ki mindig a slamasztikából.

– Gabcsifüli, minden vágyam, hogy utazgassak gondtalan, mint Lipton bácsi! Mondjuk pont nem Szomáliába amerikai útlevéllel, de vágyom rá, hogy már nekem is annyira kevés legyen az impulzus, hogy ilyen életet veszélyeztető utakkal szórakoztassam magam.
– Ahh Csernyu, ne is mondd! De hidd el, nemsokára mi is ott leszünk! Járjuk majd a világot és minket fognak kiszolgálni, nem pedig fordítva. – álmodoztunk Gabcsival, a legjobb barátnőmmel és kolléganőmmel a Marriott Fitness recepcióján. Távoli volt, de én már nagyon közel akartam. Türelmes szerettem volna lenni, de hajtott a vágy és mindig azt mondtam, hogy foglalmam sincs hogy hogyan, meg miből, de én pár éven belül már olyan helyekre fogok utazgatni, amiről álmodni sem mertem.

Nálunk a családban soha senkinek nem voltak ilyen ambíciói és mondjuk úgy, hogy én vagyok köztünk az egyetlen álmodozó. Nem tudom kitől láttam vagy honnan szedtem, de én mindig is álmodoztam és megvalósítottam, pedig nem jöttem egy túlságosan motiváló környezetből. A családom mindig önszeretetre és megbecsülésre nevelt és arra, hogy bármire képes vagyok, azt azért mindig hozzá tették, hogy az élet nem úgy működik és mintha soha nem vették volna komolyan a elképzelésemet. Ez igazán nem nagy dolog, mindössze gondolkodásmód és nézőpont kérdése.

Amikor a buszra felszálltam nem tudtam mi lesz és hogyan tovább, de anyukám minden boldogságom, ezért nem foglalkoztam többet sem a múlttal, sem a jövővel, eldöntöttem, hogy mit akarok és dolgozni fogok érte. Az Emirates-nél volt egy állás, amiről akkor még nem tudtam, hogy Call Center, de őszintén szólva, nem is érdekelt. Én akartam, az Emirates-t akartam és tudtam, hogy meg is szerzem a melót. Nem tudom hogyan, de átmentem az interjún, pedig igazán semmennyire nem beszéltem még a nyelvet, de nem is ez a lényeg. A kezdés után jó félévig nem mentem sehova, lefoglalt a meló és a nyelvvel való bajlódás, amibe egyre inkább belejöttem.

Volt egy kolléganőm, akivel az interjú napon ismerkedtem meg és akkor megbeszéltük, hogy együtt elmegyünk utazni. Ő egy hónappal később kezdett, mint én és már az első napjaiban megkeresett, hogy behajtsa rajtam, amit megbeszéltünk.
– Menjünk el Dubaiba? – kérdezte – Vagy hová szeretnél menni?
Nemrég még azt sem tudtam mi lesz, most meg csak rá kell bökni a térképre és menni. A világ megnyílt és annyira szürreális volt, csak hevesen vert a szívem, de nem hittem el, hogy igaz.

Minden alkalommal, amikor ott állok valami kapujában és csak egy karnyújtásnyira vagyok a vágyott céltól az első gondolatom az, hogy “Nem hiszem el, hogy sikerülhet, jobb ha bele sem élem magam!” Nem tudtam elhinni soha, hogy többet kereshetek annál, mint amit aktuálisan kerestem és a mai napig bajban vagyok azzal, hogy szintet lépjek, mert szintet lépni nem egyszerű. Tele vagyok blokkokkal és bár tudom, hogy meg tudom csinálni, mégsem tudom elhinni, hogy az enyém lehet. Mintha nem hinném el, hogy sikerülhet. Mintha nem kellenék eléggé..vagy nem lennék elég. Pedig igenis tudom, hogy elég vagyok, mégsem engedem meg magamnak, hogy megtörténjen. Vagyis csak nehezen.

– Menjünk Dél-Afrikába! Fokvárosba! Minden álmom, hogy eljussak oda és a Tábla-hegyről kémleljem az óceánt! – javasoltam Erikának és minden alkalommal, amikor Fokvárosra néztem a térképen, a szívem hevesen kalapált. Ez a szerelem.
– Uhh, jóóó, nekem is toplistás Fokváros, akkor menjünk oda! – sokáig nem kellett gondolkodnunk rajta.
– Útközben meg álljunk meg pár napra Dubaiban is, ha van időnk pedig meglátogatjuk Abu-Dhabit! – mert ugye élni tudni kell.
– Jóóó, ez nagyon jó ötlet! – örvendezett Erika.

Kivettük a szabit és én már csak az indulásunkkor gondoltam bele, hogy pont egy éve volt, hogy koldusként felszálltam a buszra, most pedig az álmaimat élem. Hihetetlen. Az utolsó percig az volt. Aznap pakoltam össze, nem váltottam pénzt és nem foglaltam semmit a szálláson kivül. Felelőtlen, tudom, de egyrészt spontán vagyok, másrészt pedig az utolsó másodpercig nem akartam elhinni, hogy ez igaz. Eufórikus érzés volt meglátni a Tábla- hegyet reggel a teraszról és átverekedni magunkat a városon Dubaiban éjszaka a fülledt melegben. Mert éjszaka volt és k*va meleg. Csak akkor érted meg az érzést, ha már utaztál át éghajlatokat. Leírhatatlan. Dimenziót léptem és az agyam ezzel az egy utazással elhitte, hogy képes rá. Többé már nem volt kétség, hogy megtörténhet és így, már nem Emirates dolgozóként is elhiszi, hogy mindenhogy menni fog! Bármi menni fog!

Ha szeretnéd, hogy segítsek az önismerkedésben, kezdetnek szeretettel ajánlom az otthonról és egyedül is végezhető online önismereti tréningjeimetvagy foglalj időpontot egyéni coachingra, amelyet személyesen vagy online tartok. Várlak szeretettel!