Ezt a pasit is jól benéztem

A következő történetem nagyon gáz. A leggázabb pedig minden szempontból az, hogy még le is írom és publikálom a neten, ahol már semmi nem marad titokban.

Szombat, munkanap és egy fontos interjú időpontja. Reggel csörgött az órám, de ha előre tudta volna, hogy milyen nap van, inkább ő is alszik tovább. Álmos voltam, nyugodt és nagyon lassú. Amikor magamhoz tértem végig gondoltam mi mindent csinálhattam volna, ha hamarabb kelek és a feszültség máris úrrá lett rajtam.

“És még az az interjú is!” – stresszeltem magam tovább. – “Vajon, ha nem megyek el, feltűnik nekik?! Annyira izgulok, valahogy ki kellene bújnom alóla, mert úgyis szégyent vallok, az meg még cikibb, mint elmenni!” – Néha olyan kedvesek a gondolataim, hogy muszáj kicsit rendet tennem!

“Ahh, leszarom, elmegyek és király leszek, addig meg lenyugszom úgyis!” – pozitív mindset forever! Felmentem az Instára bambulni, aztán feltűnt, hogy megint visszaesett a követőim száma és ez eléggé bosszantó. Nem tudom megfejteni miért nem növekszik olyan arányban, mint a Youtube és miért van az, hogy mindig valamilyen kép- vagy sztori megosztásánál unnak meg és követnek ki. Túl sok, vagy túl kevés?! Esetleg nem releváns, vagy megint egy kósza ismerős, aki rájött, hogy mégsem követ szimpátiából tovább?! Lehet pár szemöldök simogató gyanta manus, akik rájöttek, hogy észre sem vettem, hogy bekövettek és ez az ismerkedés már divatja múlt, írni meg derogál, mert az önbizalmuk mértéke a péniszük hosszúságával egyenlő. Azt úgy sem látják, hogy pasim van, mert az már fárasztó kutatómunka lenne.

“Mindegy, megnézem!”

Van egy alkalmazás, ahol látod kik követtek ki, ami inkább önszórakoztatásnak jó meg némi statisztikának, ha kielégíti a kiváncsiságod, hogy nem tudod miért, de 20 ember kikövetett egy nap alatt és eddig 42 ember tiltott le, persze fingod sincs, hogy miért, vagy egyáltalán kik azok, mert te (jobb esetben) nem ismered egyiket sem.

Görgetem és a fent felsorolt példák közül be is jött egy pár, aztán meglátom a felvillanó zöldet (őket én is viszont követem) és kettőt kellett pislognom, mire eljutott az agyamig a név.

“Miiiii?!” – hangosan felkiáltottam. – “Ez most komoly?!” Azzal a lendülettel irány az Instagram és máris szegeztem neki a kérdést, közben pedig sűrűn anyáztam. “Persze, hogy számonkérésnek fogja beállítani, de akkor is megkérdezem, mert nekem számít!” – még egy suhanó gondolat.

“-Te komolyan kikövettél engem?!” – röviden és tömören.
“-Valóban. De óriási ütemben nő a csivettánsok (kis betűvel, hogy hulljon ki a hajad) közössége, remélem nem gond ez a -1 követés” – nulla érzés, nulla empátia, tárgyilagos, flegma és részletekrehajló anyagias g… kottonszökevény. Megálltam és az első dolog ami bevillant a stílus alapján, amit tanúsít, hogy ez a gyökér (akivel valaha szerettük egymást) IRIGY rám.
“-Tőled rosszul esik!” – világos és egyenes beszéd, érzelmeid egyszerű kifejezése, amit a pasik SOHA NEM ÉRTENEK.

Elmentem boltba 200-as vérnyomással és vettem egy kávét a reggelihez, mert hát egyszer élünk. A gondolataim nem e földön és nem is eme jelenben jártak, bárki jött volna velem szembe, nem vettem volna észre. “Én követem a képeit, mert érdekel mi van vele, mert köztünk valódi érzések voltak, mert a huga is mindig bírt, mert bár sokat bántottuk egymást mégis jó szívvel gondolok rá, mert ő legalább értékelt, amíg voltam, mert aznap kék volt az ég és zöld volt a fű….” Pont eljutottam a legmélyére és az érzelmek már a tetőfokára hágtak, mire pont beértem a szobámba és elkezdtek potyogni a könnyeim, mint a záporeső. Nem értettem, csak hagytam, hogy történjen, úgy éreztem, soha nem fogom tudni abbahagyni és attól féltem, hogy az interjúra készített smink sem tudja eltakarni a nyomait.

Tudom, egyszerre felháborít és nem érted te sem a dolgot, de máris elmagyarázom:

-“Ne haragudj, de nem éreztem, hogy nekem szólnak a sminkes tanácsok.” – nem haragszom, csak meg tudnálak fojtani.
-“Én sem érzem, hogy nekem szólnak a futkározós képek, a hegyi kilátók vagy az erdei túrák, de az mindig érdekelt mi van veled és jó látni, hogy bárhova is haladsz, magadra találtál. Én téged miattad követlek, hogy tudjam jól vagy és tudom, hogy az én posztjaim nem neked szólnak, de mertem hinni, hogy te is ugyanígy gondolod. Ezért esik nagyon rosszul, de persze a te döntésed.” – írtam szép reményekkel, bízva abban, hogy eljut az agyáig és a szívéig is talán.

-“Értelek és sajnálom.” – jött az empatikus, “törődést bizonyító” válasz.

“Hogy száradna le a péniszed mielőtt levágom!” – gondoltam és akkor már tényleg nagyon ideges voltam. Legszívesebben annyit írtam volna neki, hogy “Randy soha semmire nem becsült, mégis követ mióta hazajöttem és neki nem csak, hogy nem asztala a sminkelés és a picsogás, de még csak NEM IS ÉRT magyarul b..d+!” Mégis érdekli mi van velem és nekem pont az fáj, hogy ettől a hülyétől meg pont többet vártam.

Engem soha nem zavart, amikor a mondva csinált barátnőjével (aki valójában soha nem gondolta vele komolyan) képeket posztolgatott. Amikor megvette a saját házát és a kulccsal fotózkodott nagy büszkeséggel lájkoltam és nagyon örültem neki. Őszintén örültem a sikereinek, amit a futásban ért el, a diplomájának és a jogsijának, amit nagyon ügyesen megszerzett hosszas odázgatás után rövid idő alatt. Összességében örültem, hogy ember lett a talpán és jó volt látni akkor is, ha mindez engem egyébként nem érdekel. Sem ház, sem kocsi, sem titulusok, amik a társadalom szemében jobbá tesznek, a futós képei meg egyenesen bénák, de én SOHA NEM EZT LÁTTAM BENNÜK. Soha nem ezt láttam benne és most vált világossá, hogy mekkora hülye vagyok.

Kizárt, hogy Marci zavarná, hisz úgysem hiszi el, hogy valóban szeretem és hogy valóban Ő a mindenem. Azt is kizártnak tartom, hogy valamivel felhúztam, hisz hónapok óta nem gyártottam róla semmilyen tartalmat. (Na jó a csókos-hányós sztori, de az nem számít, mert már egyszer elmeséltem Nektek.) Aztán végig gondoltam milyen viselkedést tanúsított felém, miket ért el az elmúlt években és ez alapján hamar belőttem egy olyan értékrendet, ami rádöbbentett mennyire benéztem ezt az egészet.

“-Azért ezt még olvasd el: http://csivettka.com/azerzesatalakul/ – gondoltam megmutatom neki, hogy ő az egyik történetem főhőse arra az esetre, ha még nem látta volna. Őszintén szólva meg voltam győződve róla, hogy nem olvasta, mert ha annyira leszarja mi van velem és mit osztok meg az Instámon, nyilván arra sem veszi a fáradtságot, hogy megnézze az Instasztorikat.

-“Már olvastam!:)” – nocsak, egy smiley. Ez már tetszik, mi?! “Na de várjunk egy percre! – gondoltam ismét – Ha olvasta, akkor az azt jelenti, hogy annak ellenére, hogy nem érdekli sem a tartalom, sem pedig én, ahhoz képest ezek szerint mindent látott, mindent figyelt.” – felnevettem- “Oh, szegény, igazán sajnálom, ha az agyára mentem!” – nem kevés iróniával persze. Ez így már tetszett, de még mindig nem értettem, női agyamnak egyszerűen felfoghatatlanul logikátlan volt ez az egész. (Pedig tudom jól, hogy csak le kellett volna szarni a dolgot, mert férfi aggyal a képlet igazán egyszerű és pont annyira zaklatta fel mindez, mint engem az, hogy a Fradi kikapott.)

Írtam Nikinek, gondoltam ő majd érti, mert tud vele azonosulni és mert kedveli. Niki azonban pont annyira értette, mint én: sehogy. Szerinte (és szerintem is) a dolgok mögött mindig áll valami megfejteni való, amit a férfiakból elő kell csalni, különben nem élet az élet efféle matek lecke nélkül, szóval bátorítására tovább folytattam. Egészen idáig magamnál voltam én is és a beszélgetés is. Ezután már csak radírozni kellene.

“Mi a bajod velem? Őszintén, mellé duma nélkül! Miért bánsz velem így (mert hagyom) és miért kell taplónak lenned minden alkalommal, amikor próbálok szeretettel közelíteni feléd?” – OH shit, már rég le kellett volna törölni és sminkelni magam tovább.

-“Hogy lennék tapló?! Évek óta nem beszéltünk egy szót sem. Tudod nagyon jól, hogy ez a vlog téma meg a szépségipar engem totál hidegen hagy és nekem nem tetszenek, így feleslegesnek láttam, hogy lássam ezeket a posztokat. Ennyi történt.”– hallottam ahogy mondta a buzis hangján a nyegle hanglejtésével. Itt mindenki jogosan teszi fel a kérdést, hogy akkor minek nézte, ha nem érdekelte és ha hidegen hagyná, akkor nem törölne le.

-“Akkor találkozzunk és beszéljünk! Engem érdekel, hogy mi van veled és fontos vagy. És azért mondtam a tapló vagy, mert úgy tűnik ez kicsit sem hat meg….” – valójában visszaolvasva tényleg úgy tűnik, mintha találkozót kérnék tőle, miközben én csak azt szerettem volna kifejezni, hogy “Ha ezen múlik, hogy normális legyél velem, akkor igyuk meg azt a kávét, amit már többször emlegettél korábban, de én sosem voltam rá vevő és ha olvastad azt a bizonyos bejegyzést, akkor világos, hogy miért.” – Na de kezelési útmutatót sajnos nem tudok adni magamhoz, sem a gondolataimhoz, sem az észjárásomhoz, mert az is Vénusz nyelven íródott és úgysem értené.
“Le is írtam, hogy én csak azért tartok tőled, mert mindig bántasz, amikor valamilyen kontaktot szeretnék veled. (mondjuk beszélgetni)

Láttam, hogy elolvasta és nem írt, akkor már sejtettem, hogy valami itt már elcsúszott. Mindegy, már úton voltam az interjúra és a nap javában voltunk, innentől kezdve elszállt minden düh és bánat, az egész már annyira nem is volt fontos. Átkattant az agyam. Én voltam a naiv, mert rosszul csoportosítottam be a volt pasik listáján és mert túlságosan sokat adtam az emléknek, ezáltal neki is, pedig semmit nem érdemel. Hirtelen így már azt látom, hogy a gyökerek legnagyobbika volt én meg még tiszteltem. 😀

Kijöttem az interjúról. Nyugtáztam, hogy nagyon jól éreztem magam és ez jól sikerült, de sok időm nem volt, indultam tovább Helgához, aztán Ildihez. Mozgalmas szombat volt. Akkor jöttem rá, hogy délután 4 óra van és én egész nap egy joghurtot ettem emiatt a barom miatt, pedig én aztán nem szoktam az evéssel játszani sem stresszben, sem szerelemben, sem pedig rohanásban. Lényegében ilyet már nagyon rég csináltam, szóval gyorsan tankoltam egy kicsit, közben pedig láttam, újabb üzenetem érkezett:

-“Nem célom megbántani téged, hidd el, de a barátaimra és a családomra is alig van időm, úgyhogy nem szeretnék veled találkozni.” – hogy mi?! Ez most komolyan azt gondolta, hogy határidő naplóval a kezemben várok a válaszára, mert annyira ráérek?! Ki mondta, hogy találkozni szeretnék?!

-“Én sem vagyok időmilliomos és ezt a te kijelentésedre írtam.”– gondoltam, ha nem használok többszörösen összetett mondatokat vagy túl sok karaktert, akkor ér-te-ni-fog-ja.

-“Elhiszem, én viszont nem szeretnék időt szánni erre a találkozásra.” – na jó. Este hat körül elszakadt a cérna. Ez egy diszleksziás ökör és nem érti mit mondok neki. Olvassa már vissza mit írt, mert menten felrobbanok. Komolyan azt gondolja, hogy én most épp ki akarok kényszeríteni egy találkozót vele?! Maximum kasztrálás céljából lennék hajlandó látni a képét, ezek után meg főleg.

-“Nem érted! 😀 – már csak nevettem kínomban – Én sem azért írtam, mert találkozni akarok veled, hanem mert reagáltam arra, amit előzőleg írtál. Szerintem felejtsük is el ezt a beszélgetést, mert értelme nem volt.” 😀

Nikinek csak ennyit írtam:
“-Megígértem magamnak, hogy nem fog felhúzni magam és hogy nem fogom letörölni, de késő.”

Letörölni?! Az utcán nem fogok neki köszönni az is biztos! Ciki, nem ciki, ezt ki kell érdemelni és neki sikerült. Lehet, hogy egész nap a saját dolgunkat csinálva üzentünk és túl sok volt az impulzus ahhoz, hogy normálisan odafigyeljünk, de ez akkor sem szépít a helyzeten. A lényeg akkor is a mögöttes tartalom, amiből egyértelműen látszik a tisztelet és a hála a másik törődése iránt. Márpedig ha nem becsülik meg, amit tőlem kapnak, haragudni nem fogok, de nem is kapnak belőle többet soha!

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.