Be kell vallanom valamit..

Amikor hazajöttem Kanadából és rámírt egy ismeretlen fickó azt állítva, hogy mi milyen jót csókolóztunk, teljesen fel voltam háborodva és napokig pörögtem Nikinek a Messengeren, hogy hogy lehet valaki akkora barom, hogy visszaél azzal, hogy nem voltam magamnál, nem emlékszem mindenre arról az estéről, arra meg pláne nem, hogy találkoztam vele és azt meri állítani, hogy csókolóztunk, mikor pontosan tudom, hogy nem.

-És az a csóóók! Annyira finom volt! – írta a srác, akinek már a nevére sem emlékszem.
– MIII?! Milyen csók? Mi csókolóztunk? – háborodtam fel egyből.
– Aaaa, lehet csak rosszul emlékszem. Úgy értem, csak álmodozom arról, hogy ha csókolóztunk volna milyen jó lett volna. – mentette gyorsan a menthetőt.

Ez egyre gázabb, már akkor nem volt szimpatikus a pasi, amikor rám írt, egyébként is ki ez és mit keres az ismerőseim között Facebookon?! Ahh tényleg túltoltam ezt az utolsó estét! Roland nem ír vissza, aztán még itt van ez a gyökér is, hogy idegesítsen. Nem is én lennék, ha nem velem történne.

Ha nagyon megerőltetem magam, rémlik valami. Épp a Twenty Nine körgyűrűjében saszzéztam egyik oldalról a másikra Wassimtól a Macedónig, meg persze Annát kerestem, hogy minden rendben van-e, mert nálam már nagyon rendben volt minden. Ez a pasi a lépcsőnél elém ugrott és addig beszélt nekem, amíg meg nem győzött arról, hogy innom kell vele valamit. Talán már ott le is kapott, talán nem. Arra az érzésre viszont tisztán emlékszem, hogy nagyon erőszakos volt és mindenáron szabadulni akartam tőle. Mostmár értem miért vagyunk ismerősök a fészen. Általában akkor adom meg ilyen gyorsan egy vadidegennek a számom vagy a nevem, ha le akarom rázni. Utána tiltom a francba.

-Be kell vallanom valamit… – már rosszul kezdtem – Nem emlékszem sok dologra arról az estéről és arra sem igazán emlékszem, hogy mi találkoztunk. Mármint nem voltam nagyon részeg, hisz láthattad..-na persze– de sajnos pont az esett ki, hogy veled beszélgettem. – muszáj voltam színt vallani neki, azt gondoltam megérti és békén hagy, de tévedtem!

-Szóval semmire nem emlékszel?! Hát ez szép! – szerintem igazán próbálja visszafogni magát, hogy ne nyúljon át a telefonon és fojtson meg.

-Sajnos nem, kérlek ne haragudj! Talán mostmár rémlik valami…de mondd meg őszintén kérlek, tényleg csókolóztunk vagy csak úgy mondtad? – gondoltam az őszinteségből nagy baj nem lehet.

-Az, hogy nem emlékszel rá, rendben, de még arra sem, hogy beszélgettünk, hát szép! Milyen nő vagy te?! Úgy berúgsz, hogy ilyenekre nem emlékszel?! Igen, csókolóztunk és azt gondoltam te nem ilyen lány vagy, de már látom milyen is vagy valójában! – túl messzire ment.

– Hogy milyen nő és “nem ilyen lány“!? – kiverte a biztosítékot – Hát olyan, aki józanon szóba sem állt volna veled, mert általában kedves, türelmes és megértő pasikkal szokott ismerkedni. Berúgtam, utolsó estém volt kint! Azt sem tudod ki vagyok és honnan jöttem! Nem tudhatod akkor mi zajlott bennem így pont olyan helyzetben találtál meg, amire könnyű ítéleteket szórni. Örülök, hogy nem emlékszem arra a csókra, igazán nem vesztettem semmit! – game over.

Soha többé nem akartam olyan estét, mint ez. Nem vagyok egy cafka, aki össze-vissza enyeleg főleg ilyen erőszakos szar alakokkal! Napokig kiábrándulva kérdeztem magamtól a miérteket, aztán elengedtem és jót nevettem rajta. A pasit természetesen tiltottam, örülök, hogy az egyetlen emlékem tőle ez a beszélgetés. Azt biztosan tudom, hogy nem ittam már vele, valószínüleg a Facebook jelöléssel és ezzel a búcsúcsók félével sikerült leráznom, aznap este még sok más dolgom volt, szerencsére, így tuti nem töltöttem vele öt percnél többet. Lehet még annyit se. Nem értem miért csinálnék ilyet egy unszimpatikus idegennel, de aznap este tényleg játszottam a végzet asszonyát, úgyhogy elhiszem neki, ami történt.

Feltételezem ez a negatív tapasztalat idézte elő azt, hogy a “Be kell vallanom valamit..” kezdetű mondatokat végleg töröltem a szótáramból. Egészen mostanáig.

Hiába szerettem volna az ilyen sztorikat hanyagolni, nem az volt az utolsó este életem során, amikor úgy berúgtam, hogy kiestek dolgok. Nem szoktam részegen pasizni, Isten látja lelkem, de néha akad olyan nagyon ritka kivétel, aki felrúgja ezt a szabályt.

Történetem főhősét nevezzük Jófiúnak, aki amellett, hogy nagyon jól néz ki és olyan kisugárzása van, amitől hátast dobsz, nagyon jólnevelt, intelligens és pofátlanul fiatal is. Na meg a dédnagyapáink testvérek voltak, de az már mellékes.

– Szervezünk egy meglepi szülinapi bulit Dalmának, remélem haza tudsz jönni?! – kérdezte Keri, aki jóelőre szólt, hogy tutira ott legyek.

-Király! Hát persze, hogy ott leszek! Csak a család? Ugye Zsuzsa keriéket is meghívtad?! Ők nem maradhatnak ki!

-Perszeee! A család, ugye mi meg a közeli család barátok, akkor Zsuzsa keriék, Gábor, Gergő, ha tudnak jönni…meg meghívtam még pár gimis osztálytársát, az itthoni barátokat és a Jófiút is. – a végére odatette a lényeget én pedig próbáltam nem megfulladni.

-A Jófiút?! Hát őt minek? Ennyire jóban vannak? – valóban csodálkoztam. “Mi folyik itt, amiről én nem tudok?!” Mivel Dalma inkább az ő korosztálya, azt gondoltam hirtelen biztos átpártolt, egészségesebb lett volna egy fokkal, de nem így volt. “Uhhh ha eljön, már látom előre mi lesz.” – gondoltam magamban és próbáltam úgy tenni, mintha tök lényegtelen lenne az információ. Hevesen vert a szívem.

-Igen, mostanában mindig mondja Dalma, hogy felveszi kocsival, ha látja valahol gyalogolni, a múltkor haza hozta, mindig integet nekünk…- “Tudom, egy tündér!” szívecskéket szórt közben a szemem – meg tudod jól, hogy rokon….

Édes Istenem!” – gondoltam felocsúdva a rideg valóságba- “Keriben hirtelen feltámadt a család szellem a Jófiú iránt, pedig ha tudná…óóó a picsába is, hogy ez nem jutott eszükbe 15 éve, amikor még gyerekek voltunk! Ha tudunk egymás létezéséről, akkor talán nem így alakul! Mindegy, végülis csak déd nagyapáink voltak testvérek, az nem is olyan vészes!” – próbáltam nyugtatni magam.

-…nagyon rendes gyerek meg aranyos srác – folytatta a mondókáját, szerintem már a szám is tátva volt – gondoltam meghívom, hisz szegről-végről ő is család…

-Vágom, vágom, igen … – szakítottam félbe mielőtt tényleg megáll a szívem  – ..jól tetted, örülök, ha eljön!
Nyíljon meg a föld és most azonnal tűnjek el!” – még mindig nem tudtam észhez térni – “Úristen! Bárcsak eljönne! Vagyis…khm…Ha eljön, örülök, ha nem, akkor is túlélem, majd az élet eldönti. Meg ő.”
– És igent mondott? – kérdeztem továbbra is közömbösen.

– Persze, nagyon örült a meghívásnak! – na igen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. “Vajon tudja, hogy én is ott leszek?! Gondolhatja. Ha Dalma meg a család miatt jön, akkor majd eljátszom a minta rokont, ha miattam, akkor meg már ismerjük a forgató könyvet.

-Szuper! Ez király lesz! – mondtam, és nem hazudtam, mert tényleg az lesz, csak másként.

…………………………………………………………………………………………………………………..

– Zsuzsikám! Mit csináltam tegnap este? – gondoltam tartok magamnak egy élménybeszámolót anya barátnőjével a szülinapi buliról másnap, mert ő biztosan több részletre emlékszik, mint én.

Zsuzsa hangosan felnevet: – Tőlem kérdezed, hogy te mit csináltál? Te nem voltál ott?!

-De, testben mindenképp, csak lélekben valahol máshol! – feleltem, Zsuzsa már hahotázik.

-Te tényleg nem emlékszel semmire? – azt hiszem leesett neki, hogy nem viccelek.

-Csak elvétve pár dologra, sokkal kevesebbre, mint kellene.

Megkezdődött a buli és te a fiúkkal ittál.. – már megint jól kezdődik – … aztán táncoltál, én kimentem cigizni anyáddal és utánam jöttél, hogy “Zsuzsikám, hánynom kell, jössz velem hányni és fogod a hajam?!“, mert egyedül nem ment. Bementünk a két épület közé, te leguggoltál én meg próbáltalak felállítani, mert féltem, hogy lehányod magad, de te azt mondtad: “Én guggolva hányok Zsuzsikám, ne aggódj, csak fogd a hajam!” Úgyhogy fogtam a hajad, aztán visszamentél mintha mi sem történt volna és táncoltál meg ittál tovább.

– Mi tagadás, király vagyok! – mondtam némi iróniával.

-Az biztos, hogy király voltál, vagyis királyak voltatok. Gábort is berúgattátok, Zsuzsa keriék alig bírták kicsalogatni, hogy menjenek már hazafelé.

-Ja, arra emlékszem, hogy hamar hazamentek. – legalább erre.

-Aztán egyszer anyád is utánad ment, hogy fogja a hajad. Abban a tíz centis magassarkúban úgy szaladgáltál, mint egy atléta, nem tudom hogy a jó Istenbe nem estél el!

-Zsuzsikám, minél többet iszol, annál jobban tudsz bennük járni! Van olyan magassarkúm, amiben csak részegen tudok járni. Sőt, sokszor elgondolkodom egy új cipő megvételénél, hogy vajon hány feles után lesz kényelmes?! Mert egy magassarkú kényelme egyenesen arányosan változik a bevitt alkohol mennyiségével. Jó irányba persze! -Zsuzsa nagyokat kacagott.

-Azt látom! Danyi az megtáncoltatott mindenkit, aztán volt egy időszak, amikor nem tudom hol voltál, eltűntetek a Jófiúval és miután visszajöttetek a pultnál támasztottátok egymást. – ez egy igazán részletes beszámoló.

-Uhhhh…mit csináltunk? Ugye nem csókolóztunk mindenki előtt? – kérdeztem gyanakodva.

-Hát Ivettkém, én nem tudom mit csináltatok, de Csillával megállapítottuk, hogy a Jófiúval mindketten ugyanolyan rúzst használtok. – ezen nagyon nevettem.

-Akkor a családból mindenki látta, gondolom?! – kérdeztem félve.

-Még a vak is, de szerencséd, hogy keresztapád meg Feri hamar leléptek, plusz a női szekción kívül mindenki részeg volt és valószínűleg senki nem fog rá emlékezni.

-Ahogy én sem! Annyi rémlik, hogy kimentünk és a kuka mellett hánytattam…vak vezet világtalant. Egyikünk sem volt magánál. Ennél többre viszont már én sem emlékszem és megkérdezni sem merem tőle.

-Miért, csináltatok valami olyasmit?! – csodálkozó gyanakvófej.

-Ha csak abból indulok ki milyen állapotban voltunk, szerintem nem. Rémlik, hogy beszélgettünk is valamit és nagyon adtam a nőt, de a szokásos csókolózás mellett, amire szintén nem emlékszem, nem hiszem, hogy bármi lett volna. Legalábbis azt hiszem. Arra emlékszem, hogy Keri állt velünk szemben és ő meg ölelgetett és puszilgatott a pultnál… – ooo ezt mesélve megint szívecskéket szórt a tekintetem – …az volt az a pont, amikor beláttam, hogy nincs már mit titkolni, erre jött az anyukája, aki szintén látott, úgyhogy mostmár mindenki tud mindent.

-Csak te nem tudod pontosan mi történt! – Zsuzsikám megragadta a lényeget.

Bár nem emlékszem mindenre, én nagyon boldog voltam ettől a sztoritól. Másnap megkérdeztem a Jófiút Messengeren, hogy nem volt-e nagyon mérges az anyukája, de azt hiszem a másnaposságon kívül más problémája nem volt. Beszélgettünk utána többször is, de ezt a bulit nem hoztuk fel. Én már nem mertem még egy pasi elé állni azzal a szöveggel, hogy “Be kell vallanom valamit.…”, főleg nem elé, mert őt meg aztán végképp nem akarom megbántani. Egyébként meg történt, ami történt, nem először fordult elő, hogy véletlenül egész este csókolóztunk, ez van. Vagyis csak ezzel nyugtattam magam.

……………………………………………………………………………………………………………..

Azt mondják a karácsony összehozza az embereket, idén karácsonykor meg pont úgy alakult, hogy most is, mint mindig, nem felejtettük el egymást. Este már mindenki aludt, én meg válaszolgattam a karácsonyi üzenetekre és láttam, hogy aktív, megkérdeztem hát, hogyan telt a Szenteste és elkezdtünk beszélgetni, amire az elmúlt években csak nagyon ritkán került sor.

– Öcséd már hány éves? – kérdeztem egy előző párbeszédre reagálva.

– 18! Nagyon durván megy az idő.

-Jézus Mária! Tegnap és tegnap előtt is ezen szomorkodtam, most valamiért elfogott ez az érzés és nagyon megijeszt, hogy tényleg rohan az idő! Én emlékszem hány évesek voltunk, amikor először csókolóztunk! Nagyon  régen volt, pedig nem úgy tűnik.

Hány évesek voltunk? Meg sem merem tippelni! – valahogy sejtettem.

-Annyira tipikus, hogy egy lány emlékszik a számokra egy pasi meg nem.

-Szóval tipikus lettem…

-Neem, nem úgy értem! Te soha nem vagy tipikus!

-Máshogy működünk, ennyi. Más a férfi és mind másabb a nő.

-Oh és milyen szép is ez így! – ha valaki, hát én tudnék erről mesélni.

Bennem más ragadt meg. – mondta. Ez kezd izgi lenni. Felkeltette a kíváncsiságom, ilyenekről eddig még soha nem beszéltünk.

-Benned mi ragadt meg? – kérdeztem.

-Mai napig emlékszem arra az érzésre milyen volt a derekadat átkarolva magamhoz húzni, amikor a (..) előtt a falnál
– se egy pont, se egy vessző. Vártam, hogy folytassa, de semmi. “A falnál MI? Egyébként is milyen falnál?! Én semmilyen falra nem emlékszem! MOST leszek rosszul! Nyugi Ivett, nyugi! Csak higgadtan!”

-Be kell vallanom neked valamit… nem hiszem el, hogy már megint vallomást kell tennem – de ígérd meg, hogy ha meg is haragszol érte, ki tudlak engesztelni?!

-Mesélj! – már küldi a nevető szmájlikat.

-Én nem emlékszem semmire abból az estéből azon kivül, hogy hánytam, aztán te hánytál, meg álltunk a pultnál és átöleltél. – nevető szmájlik sorozata jött válaszként – Soha nem mertem elmondani neked.

-Valahogy tudtam, hogy ezt fogod írni. – még mindig nevet. Ez már jó jel, remélhetőleg ő nem küld el anyámba, mint az az arrogáns hülye, akit öt percig ismertem.

-Akkor most, hogy bevallottam, hogy nem emlékszem, elmondhatnád mi történt akkor este! aztán mehetek a WC-re hősiesen lehúzni magam szégyenemben.

-Nyugodtan elmondhattad volna! – menten elolvadok tőled.

-Nem mertem, mert nem akartam, hogy azt hidd, hogy nem jelentett semmit. – vallottam tovább.

– Várok vele 6 évet éppen úgy, ahogy te ezzel! – nevet.

-Nanaaa, ez nem hat éve volt, csak három!

-Csak poénkodom, nyugi! – legalább te.

-Reméltem.

-Ha nem emlékszel, akkor hogyan jelenthetne akármit? – kérdezte.

-Nost, ezt nehéz elmagyarázni, igenis sokat jelentett, mert utána napokig vigyorogtam, mint a vadalma, deeee annyit ittam, mint egy ló és nem vizet, úgyhogy nem én akartam elfelejteni, hanem a pia tehet róla! – ezúton is mosom kezeimet, a piát sem én borongattam magamba!

-Mennyivel másabb lett volna józanul mindkettőnknek. – olyan szépeket mond, ha nem lenne az a sok “ha” már évekkel ezelőtt belezúgtam volna.

-Légyszi meséld el akkor, hogy mi lett volna másabb!

-Igazabb lett volna és őszinte emberekhez méltóbb. Az ember ne csak itallal tudja beteljesíteni, azt amire egyébként is vágyott.

Mostmár nem tudom mire gondoljak de tényleg. Eddig a tudatlanság szépségében éltem évekig és mindjárt kiderül, hogy nem az, hogy hányás után csókolóztam vele, de még azalatt a kevés idő alatt (vagy ki tudja), amíg kint voltam vele hányni, vagyis azt gondolom, más dolgok is történtek. Én ilyet SOHA nem csinálnék részegen, akármennyire is vágyom rá józanon, kizárt dolog. Nem, nem, az nem lehet! Meg kell erőltetnem az emlékező képességeimet, mert mindjárt kiugrok az ablakon!

Nem csak csókolóztunk? – ha nem írásban zajlik a beszélgetés, akkor egyenesebben teszem fel a kérdést.

-Arról beszélek.

– Nem értem, beszélj világosabban kérlek! – ez egyre zavarosabb és ezt csak egyedül ő élvezi.

-Azt szokták mondani, hogy a tettek egész életében elkísérik az embert…Jobb szeretnék olyan tetteket, melyre mindig pontosan emlékszem. Pusztán ennyi. – oké, azt hiszem mostmár bekaphatod.

Beláttam, hogy nem tudom kiszedni belőle és arra jutottam, hogy ha ennyi éven át tudtam élni a boldog tudatlanágban, akkor ezután is menni fog!

Szépen elfelejtem és úgy teszek, mintha nem is beszéltünk volna róla. Azt a (magyarul) négy betűs dolgot biztosan nem csináltuk, a többi meg már történelem.” – gondoltam komolyan úgy öt percig. Aztán visszanéztem a korábbi beszélgetéseinket.

Két napig gondolkodtam azon kit és hogyan kérdezzek meg, majd arra jutottam, hogy jobb esetben rajtunk kívül senki nem volt ott! Az Isten jó! Ámen.

A korábbi beszélgetéseinkből sok mindent megállapítottam, csak azt nem, hogy mi történt aznap este. Mivel a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, kitaláltam, hogy ha ő nem meri leírni, akkor kibarkóbázom belőle és eldöntendő kérdéseket kérdezek, amire neki csak vagy igennel vagy nemmel kell válaszolnia, így nem érzi majd kényelmetlenül magát a téma miatt. Annyit ugyanis már tudok róla, hogy sem az érzéseiről sem pedig az ilyen sikamlós témákról nem szívesen beszél.

– Játsszunk valamit! Én kérdezek eldöntendő kérdéseket, neked pedig csak igennel vagy nemmel kell válaszolni.  – írtam neki Messengeren.

-Rendben. Már félek előre!

-Mitől félsz? – nevettem- Félni csak nekem lenne okom, hogy olyat tudok meg aminek a létezéséről három évig nem tudtam!

– Játsszunk akkor! – most ő nevet.

Gondoltam finoman megyek rá, mint valami gyengéd előjáték, amit egy porcelán babával folytatsz. Kezdjük a csókkal!

-Nem csak csókolóztunk?! – kérdeztem, majdnem biztos voltam, hogy a válasz egy nem lesz.

-Csak csókolóztunk. – vigyorgó szmájlival karöltve színt vallott.

Francba! Pedig ez jó játék lett volna!

Három napja abban a hitben vagyok, hogy nagyon rossz voltam, erre kiderül, hogy minta gyerekek voltunk! Csak húztad az agyam…na várj csak! – “Még visszakapod!” – megkönnyebülve felnevettem.

Igazán megérdemeltem. Azt hiszem még jobban kedvelem amiért ilyen ügyesen húzta az agyamat. Teljesen igaza van abban, hogy jobban esik tisztán emlékezni azokra a dolgokra, amelyekre már amúgy is vágytál, csak nyuszi voltál megtenni. Jelen esetben harmadíziglen. Nem voltam elég bátor, hogy mindezt józan fejjel megtegyem. Túl sok volt a ha. Ha nem lenne olyan fiatal, ha nem lenne messziről a rokonom, ha nem ijesztene meg, hogy ez egyáltalán megfordult a fejemben… Nem is értem miért kell annyira túl komplikálni! Ennek ellenére, hazudnék, ha azt mondanám, hogy másképp csinálnám. Ha újra kezdhetném is ugyanúgy megtenném, mert nagyon szép emlék!

 

 

 

 

 

 

 

 

1 089 hozzászólás